29.

- Szép kis ígéret volt - mondom, mosolyogva. És az utolsó kortyot iszom meg a bögrémből.
- Sajnálom - mondja elég csalódott hangon és homlokát a pultra teszi. Én csak értetlenül nézek rá, és rám se kell néznie, tudja hogy fogalmam sincs mire gondol most. - Hogy nem tudtam betartani az ígéretemet - folytatja. Miért pont most rágódik ezen? Ezért már kiharagudtam magam.
- Már mindegy, nem igaz? - kérdezem elég irónikusan. - Hisz, most itt vagy. Nem tudom hogy meddig, de ... jó hogy itt vagy - mosolygok. Ő rám szegezi a tekinteték, elmosolyodik, és magához húz, és szorosan megölel, mosolyogva de viszonzom az ölelést. Mintha most minden olyan lenne mint akkor. Elenged szorításából.
- Alszunk ma is úgy, mint régen? - kérdezi. Nem ellenkezek, ilyen viharba szerintem máshogy aludnék se tudnék, ezért bólintok egyet és bemegyünk a szobámba, lefekszünk az ágyamra, ő szét nyitja a kezeit - amennyire fekve szét lehet nyitni a kezedet - , én pedig mellé bújok, úgy mint akkor. Biztonságba érzem magam. Mintha semmi sem bánthatna addig amíg mellette vagyok.
 Mikor reggel felkelek ChangJo már rég elment, gondolom próbára. Ránézek az órára és pár percem van hogy beérjek melózni. Szóval gyorsan felpattanok, meg mosakodok, közbe próbálok egy nadrágot magamra húzni, megfésülködök, meg igazítom magamon a ruhát, és futásnak indulok. Szerencsémre pár perccel nyitás előtt beérek. A főnökömet sikeresen kikerülöm, és beállok a kassza mögé. A mellettem lévő kasszánál a barna hajú barátom áll, és egy mosollyal köszön, én csak vissza mosolygok. Aztán rá is kérdez.
- Merre voltál álom szuszék?
- Csoda országban - mosolygok. Felnevet és kapok egy jó reggelt ölelést.
- Legközelebb szólj Pán Péternek hogy hamarabb hozzon vissza - folytatja.
- Tudod hogy milyen Péter, sosem nő fel - nevetünk fel már egyszerre, a főnökünk elvágtat előttünk, hogy fejezzük be mert nyitás van, és megfordítja az ajtón a táblát. Kezdődik a nap. Az első negyed órában nem fut be senki, ezért körbe nézek. És most veszem észre hogy mióta újra járok dolgozni, azóta elég sok új arcot látok.
- Mióta vagyunk ennyien? - kérdezem meg YoungJaetől. Ő hátra néz, és már fordul is felém hogy válaszoljon. Azt mondja hogy nem lett sok új arc, csak egy, két új ember lett felvéve, régebben is ennyien voltunk. Tényleg? Nekem nem tűnt fel annyira, vagy csak pont elkerültem volna mindenkit az első napomon? Azért ez kicsit kizártnak tartom, de nem vitatkozok, mert már nyílik is az ajtó, és egy vevő lép be. Aztán egyre többen, a végére pedig két hosszú sor lesz belőle. Kapkodom a fejem, a kezem, és már koncentrálni se tudok annyira sietek.Zárás előtt pár perccel is tele van az épület, a főnök annyira örül ennek hogy fél órás túlórát számol fel. Minek örül, kivéve a dolgozók. Fél óra? Áááá! Mikor hazaérek egyből eldobom magam az ágyra. A fél óra miatt ChangJo hamarabb haza ért mint én, kérdezte hol voltam, elmondom neki a túlórát, ő meg kinevet. Aranyos. Aztán meg próbál azzal vigasztalni hogy holnap már nem kell mennem, ennek megörülök, és elmegyek zuhanyozni. Langyos vizet engedek, és teljesen ellazulok. Kellemes, nyugtató. Ezért egy ideig még zuhanyzok, és ChangJo kopog be hogy másszak már ki, mert még ő is menni akar, és már egy félórája bent vagyok. Fel se tűnt. De kimászok a zuhany alól, egy köntöst magamra terítek és becsoszogok egy papuccsal a lábamon a szobámba, ő meg elmegy zuhanyozni. Felveszem a pizsamámat a hajamat törölgetem egy törölközővel, hogy hamarabb megszáradjon, amikor leveszem a fejemről, a hajam össze vissza áll. De nem csoda hisz, ahogy töröltem a törölközővel... , gyorsan felkapok egy fésűt és nagy szenvedések árán, de sikerül kifésülnöm a hajam. Közbe ki jön ChangJo is a fürdőből. Este nem esik az eső, de megint összebújva alszunk.
Reggel megint egyedül kelek fel, azt hittem hogy hétvége lesz nem fognak próbálni. Tévedtem. Miután magamhoz térek, megint előkészülök, várok hogy jön e YoungJae, de nem jön. A telefonom után nyúlnék, de kopogást hallok. Megörülök. Biztos YoungJae csak később indult el. Felpattanok, és az ajtó elé szaladok. Kinyitom, de nem az a személy áll ott, akinek kéne. Vagyis szerintem. Youngjae helyett L.Joe áll az ajtóban. De miért? Mit akar?
- L.Joe?!
- Szia. Beszélhetnénk? - kérdezi, elég komolyan, és egy pici jó hangulat sincs a hangjában. Vajon mi történt?
- Persze - beengedem, a kanapéhoz sétál, és leül. Bezárom az ajtót és mellé ülök. Valami tényleg nem tetszik. Egyáltalán ő miért itt van? A tagoknak ma nem próbájuk van? Nem értem. Nagy levegőt vesz, és belekezd.
- Lehet hogy mérges leszel, de én csak azt akartam hogy boldog legyél - hatás szünetet tart, aztán újból belekezd - pár napja elmentem Setohoz. Ráakartam beszélni, hogy beszéljétek meg ezt az egészet. Mindent megpróbáltam. Felidéztem benne, hogy amikor veled volt, biztos mennyire boldog lehetett. Nélküled neki minden milyen üres lehet. De nem sikerült. Kudarcot vallottam, és fogalmam sincs mit kéne még tennem azért hogy vissza csináljak mindent - aztán a fejét az össze kulcsolt kezére hatja. Nekem el áll a lélegzetem. Elsőre fel se fogom hogy mit tett. Minek ment el? Tudom, hogy helyre akarta hozni, de így? De nem akadhatok ki rá. Mert ő csak jót akart nekem. A kezemet ráteszem a hátára és megsimítom.
- Köszönöm - mosolyodok el, még ha nem is figyel.
- Még is mit? -  dörmög magában.
- Hogy meg próbáltad - veszek egy nagy levegőt -  de nem értem...
- Mit? - és végre felnéz hogy lássam a tekinteték.
- Már rég megbocsájtottam emiatt az egész miatt, miért mentél el hozzá mégis?
- Mert nekem az a legfontosabb hogy boldog legyél, még ha az enyém nem is lehetsz - mosolyog elégedetten. Köszönet képen megölelem. Hálás vagyok L.Joe-nak. Ha a szállodában történtek miatt nem is... De megbánta azt amit tett, és segíteni akart rajtam. Sajnos nem jött össze - De nekem még van egy ötletem - kapja fel a fejét. Értetlenül nézek rá. De nem avat be, felpattan a bútorról és az ajtó felé megy.  Azt mondja hogy bízzak benne, és legyek három órára a városi parkban. Bólintok, ő pedig gyorsan lelép.

*L.Joe*

Bekopog az ajtaján, most nem nyitja ki olyan nagy lendülettel. Az ajtó mögül egy összeborzolt hajú srác áll, karikás szemekkel, és meggyötört arccal.
- Már megint mit akarsz? - kérdezi, a hangjában tükröződik a szin tiszta utálat.
- Látom milyen jó formába vagy ... - fel húzza a szemöldökét, de aztán egyből levágja hogy mire célzok, rettenetes ahogy kinéz. Őt most gyötri az hogy nincs mellette Zoé. Eddig úgy tett mintha nélküle is ellenne, de már rájött hogy nem - még mindig nem hiányzik Zoé?
- Nem - hazudik. Ez egy olyan kérdés, amihez válaszolnia se kellett volna. Elég rá nézni.
- És ha azt mondanám hogy még van esély arra, hogy ne legyél ilyen rettenetes állapotba?
- Én nem ... - kezdené meg cáfolni, de be kell hogy vallja magának, hogy nincs rendben, ezért hallgat.
- Ma gyere háromra a városi parkba, vagy örökre elveszted - befejezem a mondatomat és már el megyek is onnan. Először nem érti hogy mit akarok megértetni vele, bezárja az ajtót, és eldönti magában hogy mit tegyen.

* Zoé *

Tíz perc múlva három óra, és itt ülök egy padon. Kicsit hamar jöttem, de nem bánom. Viszont fogalmam sincs, hogy L.Joe mit találhatott ki. Aggódnom kéne? Nem tudom. Azt mondta hogy bízzak benne. Hát bízok. De amíg nem lesz három óra, addig bedugom a fülesemet, és zenét hallgatok. Három szám után, meglátok egy közeledő alakot.  Messziről elég ismeretlennek tűnik, de azt letudom szűrni hogy ő nem L.Joe. Ennek a srácnak barna haja van.  Olyan mint..., mint ami Setonak van. Meg áll a lélegzetem. Ez komolyan Ő? L.Joe mit mondott neki, amivel sikerült rávennie arra hogy eljöjjön? És mit kéne neki mondanom, vagy megvárjam amíg ő mond valamit? Felállok, kiszedem a fülest a fülemből, kikapcsolom a zenét és elteszem a táskámba őket. És várok. Minél közelebb van, annál tisztábban kiveszem az arcáról a hangulatát. Mikor csak pár méterre van tőlem, én is elindulok. Pár lépésnyi távolságra megállok. Arcát fürkészem. Nagyon meggyötört arca van. A szemei alatt nagyon karikák éktelenkednek. Látszik hogy napok óta nem aludt. Látok rajta valami alapozó féleséget, megpróbálta eltüntetni az arcáról, az alvás és egyéb dolgok hiányának nyomait. De még így is tisztán látni. Még sose láttam ilyennek. Akit megismertem, az a srác aki állandóan mosolygott, életvidám volt, most épp ellenkezőleg. Meggyötört és mintha legalább 20 évet öregedett volna. Teljesen kifordult magából. Nem mond semmit, végig mér, hogy én változtam -e valamit. Aztán minden gondolkodás nélkül megölelem. Megdöbben. De viszonozza. Hiányoztam neki. Az illata, az érintése, a jelenléte, eszméletlenül hiányzott. El sem tudom mennyire jó végre átölelni. Tudni, hogy itt van.
- Nagyon hiányoztál - suttogja a fülembe.
- Te is nekem - és majdnem kigördülnek a könnyeim. Olyan jó hallani a hangját.
- Nagyon sajnálom, nem tudom mi ütött belém. Nem annak kellett volna foglalkoztatnia hogy kinek mondtad el először. Csak annyira azt akartam hogy nekem mondj el mindent elsőnek - annyira jól esik ezeket a szavakat hallani tőle. Annyira boldoggá tesz.
- Akkor most már minden rendben lesz? - kérdezem azt, ami a legjobban nyomja a szívem.

- Remélem - valami kis mosolyt próbál az arcára erőltetni. Enged annyira a szorításából hogy egymás szemébe tudjunk nézni. A szeme még mindig olyan gyönyörű barna, mint volt. A meggyötörtség szikrája látszik rajta, ami el is tűnik egy hamar. Elmerültem a tekintetében. Arcunk között pár centi távolságvolt, de aztán ő megtörte és az ajkát az enyémre tapasztja. Olyan puha, és édes a csókja, mint legelőször. Nem tudom betelni a csókjával, ezért még jobban magamhoz húzom. Egyszerűen kívánom. A kezével arcom éleit simogatja. Össze kulcsolom  kezemet a nyaka mögött, és úgy érzem soha nem akarom elengedni. A könnyek kifutnak a szememből, ami Seto kezén landol.
- Ne sírj, most már minden rendben van - suttogja bele a számba. Aztán megint vissza tér a szám csókolgatásában, végül abbahagyja. Engedek a szorításból, és megint egymás szemébe nézünk.
- Szeretlek Zoé - mosolya elbűvöl, és meg lágyul a szívem, ezektől a szavaktól.
- Szeretlek Seto - mosolygok, és közben eltévedek a tekintetében.