12.

Elneveti magát. Én visszamosolygok rá. Gyönyörű a mosolya. Nyomok még egy puszit a szájára, majd oda súgom neki.

- Szeretlek.

- Szeretlek - súgja vissza mosolyogva, majd nyom egy puszit az arcomra. Mélyen a szemébe nézek, és úgy érzem hogy elvesztem benne. Nem bírom elkapni a tekintetem, de muszáj leszek ha el akarom vinni őt oda. Mielőtt újra megcsókolnám elkapom a tekintetem, a kezemmel szétszakítom a két kezét a nyakam mögött hogy megtudjam fogni a kezét. Az ujjaimat az ő ujjai köré fonom. Aztán elindulunk az egyik irányba. Egész úton kérdezősködik hogy hova viszem, de nem mondhatom el neki.

Már csak pár méter választott el hogy meglássa azt a helyet, gyorsan elengedem a kezét és befogom a szemeit.

- Héééé! - szól fel ijedtében.

- Bízz bennem - mondom, és óvatosan vezetem előre. Mikor leveszem a kezemet Zoé szemeiről így ösvényt lát. Körülötte a fú gyönyörű zöld. Oszlopok vannak az ösvény jobb és bal oldalára állítva, amik a fejünk felett találkoztak. Az oszlopokat gyönyörű rózsák borították, amiknek a tüskéi is szépen zölddel  levekkel. Az összhatás nagyon tetszik neki. Pár percig csak nézi, én megfogom a kezét és rögtön észbe kap, majd egy lendülettel a nyakamba ugrik.

- Ez gyönyörű! Hogy találtad ezt ki? - majd lassan enged a szorításból, hogy tudjak beszélni is.

- Sokszor elmentem már erre, de eddig nem volt okom ide jönni. De most már van - mosolygok rá.

- Nagyon szép ez a hely, főleg hogy az oszlopokat körül ölelik azok a gyönyörű rózsák.

- Szereted a vörös rózsákat? - kérdezem. Mondjuk általában mindegyik lány szereti a rózsákat.

- Imádom őket - nekem nem kellet több. Kinéztem az egyik oszlopon egy rózsát és gyorsan letéptem, így az egyik tüske támadást indított az ujjam ellen. Az ujjamból rögtön folyni kezdett egy minimális vér, de nem is fordítottam felé nagy filmet, hisz ez csak egy kis szúrás. Zoé felé fordulok.

-  Seto... - vörösödik el. Én meg beletűzöm a hajába a rózsát, figyelve arra nehogy véletlenül összekenjem. A rózsa stabilan megáll a hajába. Gyönyörű. Nem tudok mást mondani. Ha Zoéra nézek más szó nem jut az eszembe. 

- Gyönyörű vagy -mondom még mindig mosolyogva -, a rózsa megy az arc színedhez - nevetem el magam.

- Hééééé - mondja és nevetés közben megüti a karomat. Aranyos. Majd az arcához hajolok, ahelyett hogy a szája felé igyekeznék, csak egy puszit nyomok a homlokára, összekulcsolom az ujjaimat az övéivel. 

Haladva az ösvényen rengeteg dolog szóba esik.

- Te még nem is meséltél magadról - mondja csodálkozva.

- Nem kérdezted - mosolygok.

- Akkor kezdheted.

- Mégis mit meséljek? - gondolkozok, fogalmam sincs mit mesélhetnék. Az én meséim túl unalmasak lennénk az övéihez képest, lehet hogy a felénél már csak bólogatna.

- A kiskorodról. A családodról - mondja és szinte kutya szemekkel néz rám hogy elkezdjem. Mást nem tehetek. 

- Hát... nekem elég gazdag családom volt. Mindent megkaptam amit akartam, de jól kellett tanulnom különbet kikaptam. A középiskola végéig nem is volt ezzel baj.

- Miért? Mi volt a középsuli végén? - nézett rám nagy szemekkel.

- Beleuntam a tanulásba. Mindig én voltam a mintadiák, osztályelső, tanár kis kedvence. Ezeket ugye sose szerették. Na hát engem se. Aztán elkezdtem érdeklődni a zene iránt. Kaptam egy gitárt, azon kezdtem először tanulgatni, majd megpróbáltam énekelni is. Ment. Egyszer elmentem egy ilyen hülye vetélkedőre... Először léptem fel, így eléggé rám tört a lámpaláz. De enyém lett a második helyezés. Ezek után még többet foglalkoztam a zenével. A tanulással már kevésbé. Ez eléggé feltűnt a családba is, a szüleim rosszallóan méregettek. De nem érdekelt, akkor már nem. Addig folytatódott ez amíg ki nem tört a nagy vita.

- Nagy vita...? 

- Igen - bólintok - apám figyelt oda legjobban a jegyeimre, az átlagomra, minden ilyesmire. Érettségi előtt, ez a nagy vita arról szólt hogy mi lett velem, mi változott meg? És... kimondtam mindent, azt hogy folyton piszkáltak a jegyeim miatt, azt hogy el kezdett érdekelni a zene, és akkor már nem éreztem magam egy robotnak aki állandóan a könyveket és a tanárok hátsóját bújja. Szabadnak éreztem magam, és nem érdekelt semmi. Egészen addig mindig hoztam haza a jó jegyeket. Meguntam. Aztán apám elvette a gitáromat, és kiindult a házból, utána akartam menni de anyám nem engedte...Az ablakból kellett néznem ahogy az udvarba széttöri a gitáromat. Ekkor nálam elszakadt minden. Teljesen elzárkóztam a szüleimtől. Végig tanultam az érettségire, mikor vége lett, elmentem otthonról.

- Tehát ezek után jöttél ide?
- Mondhatni - mondom, és veszek egy nagy sóhajt hogy ezt mind tényleg elmondtam neki, és hogy mennyivel jobb.
- Nehéz gyerekkorod volt ... - mondja sajnálóan.
- Nem kell sajnálni - mondom -  nem szeretem ha sajnálnak - mosolygok rá. Már lassan az ösvény végére érünk mikor egy elágazást látunk meg. Bekanyarodva megláttunk egy padot, Zoé odahúz hogy üljünk le. Leülünk és mosolyogva rám néz, mintha szeretne valamit.
- Miért nézel ennyire? - kérdezem meg végül.
- Énekelsz nekem?
- Énekeljek...? - ismétlem mintha nem jól hallottam volna...
- Kérleeeeek - néz rám kutya szemekkel, amiknek nem lehet nemet mondani.
- Legyen - mondom neki mosolyogva, de el kell döntenem mit énekeljek, rég nem énekeltem, és valamit ki kell találnom. Nagy szemekkel figyeli ahogy elkezdem.


 "I know I know Boku ga 

ai no ai no boukun da

Katai kabe demo atsui kabe demo
buchikowashite yaru

 I know I know boku to 

 ai no ai no mukou gawa

Kimi wo hanasanai

Kimi to hanarenai

 Let's go together to love heaven

Hohoemu kimi Atatakaku

Boku wo itsumo kizandeiru

Kono nukumori hanasanai

Sou kimete aruku kimi no yoko"

Kimi ga eranda piasu

boku no mimi de kagayaku

I know I know Boku ga 

ai no ai no boukun da

Is it really OK?

I don't know but..

I wanna do it!

Éneklés közbe néha-néha rámosolyogtam. Az éneklésem utána kérdően rápillantok...